{11.} az Út - 2.

Na ott tartottam, hogy Christchurch-ben várok a bőröndömre.. Legalább 10 percig álltam ott, jött egy rakás ezüst bőrönd, persze egyik sem az enyém.. Végre kihozta a szalag, én meg összeszedtem minden erőm és felkaptam a 28 kilós apróságot, és azzal a lendülettel elhúztam a mosdóba, hogy átpakoljak.

Az Emirates jegye ugyanis 1 db max. 30 kilós csomagot engedélyezett, a jegyem pedig az Air New Zealand-hez 2 pakkot adott (így intézték nekem, pontosabban), mert itt a max. egy csomag súlya csak 23 kg (munkavédelmi előírás). Szóval kibontottam a 15 km-nyi fóliából, leműtöttem a szíjakat róla, kinyitottam minden zárat, és gyorsan belepakoltam az előre elpróbált és lemért motyókat a hátizsákomba, amit aztán lelakatoltam, aztán visszazártam a bőröndöt (és elsőre sikerült!). Ekkor vettem észre, hogy az alján akkora horpadás van, mintha egy vastag csővel rávágtak volna.. szépen néz ki. Nagynehezen felmotyóztam magam, kimentem a reptér területéről, mert meg kellett keresnem a bejáratot, hogy újra tudjak csekkolni a két táskával. 

Elcsíptem egy kertésztnadrágos bácsit, alig értettem a beszédét (nem volt foga sok) és mivel nem jött át, hogy hova mutogat, futtában elkísért a terminálhoz, ami kb. egy olyan rumli közepén van, mint egy igényesebb 4-es metró építkezés.. 

Elsprinteltem a kis kulimmal a pultokig, ahol egy másik nénit megkértem, hogy segítsen becsekkolni, hol kell, stb. Odavitt egy pulthoz (mint régen volt a Mammut-ban az az sms-író hely, ilyen köralakú oszlopon) amin számítógépekkel kell a beszállókártyát kiadni.. odarakta az útlevelem, bescannelte, már meg is találta a foglalásom a program.. ehe, csak a néni egy csomagot akart adni, én meg mondtam, hogy nekem kettő van, nézze meg, ott a jegyen. 

Ekkor elcsípett egy bácsit (komolyan, itt mindenki öreg? ) és ő valami őskori MSDOS-hoz hasonló dologba pötyögött szókezdeményeket, amivel kb 2 perc keresés után megtalálta, hogy tényleg két pakkom lehet. Rá is markolt a kulira, eltolta a mérlegeléshez, rádobta könnyedén a bőröndöt (21.9 kg), markolt egy kosarat, amibe a hátizsákot tette, és mire észbekaptam, már ment is befelé a szalagon a holmim. Elköszöntünk, és mentem pénzt váltani. 

Aztán megkerestem a kapumat, és vettem egy dobozos kólát (3.20 NZDollár!!), a mosdóban fogatmostam, átöltöztem mert végre volt időm. 

Kb. 2 órát kellett várnom, addig neteztem és nézelődtem. Végre egy reptér, ahol a fa dominál a belső terekben és nem az üveg meg az acél.. fontos szempont, tudom, de nekem sokat számít, sokkal barátságosabb volt, mint a többi hely. Itt mondjuk nem éreztem magam fényesen.. az, hogy már a szigeten vagyok teljesen lenyugtatott, ugyanakkor az, hogy csomó imélt kaptam és annyian gondoltok rám Otthon, hatalmas adrenalin-löketet adott, és hiába voltam zombifáradt, a szervezetem felpörgött, és elkezdett fájni a gyomrom (vizsga előtti stressz-szindróma).. 

17:50-kor beszálltam a kisgépbe, ami cca. 40 férőhelyes, csupa műbőr borítás, volt vagy fél méter a lábamnak, a stewardess pedig egy világédi volt!  És végre volt ablak mellé helyem.

:D Az első kérdés amivel a kisasszonynak indítottam: van hányós zacsija? :D kedélyesen elcsevegtünk arról, hogy fáradt vagyok és remélem nem lesz bajom, aztán hozott vizet, plusz zacskókat (:D elég ramatyul nézhettem ki) és láttam, hogy kb. egész úton rajtam tartotta a szemét :) 

Na szóval ez a kisgép egy csuda volt! Bár a szemem alig bírtam nyitva tartani, a fejem meg le-le kornyadozott (tudjátok, mint mikor a buszon bealszik az ember, pedig nem akar, és igy bólogat félálomban, nevetséges.) de amíg tudatomnál voltam, próbáltam gyönyörködni a tájban. 

Hát szavakkal el nem mondható, csak mindenféle fura hasonlatokkal: 

Fogd az Alföldünket kedves olvasó, tegyél rá egy országnyi szorgos és munkaszerető embert, és műveltesd meg velük: tökéletesen felszántott, bevetett földkockák, a barna és zöld és sárga ezernyi színárnyalatában, néhánynak volt fákból kerítése is. 

Úgy nézett ki, mint egy nagy patchwork-takaró :) A messzi távolban meg ott húzódnak az Alpok, alig látni belőlük valamit a felhőktől, de ott vannak :) 

Egyébként birkát akkor láttam először, mikor Invercargill felé közeledünk. Úgy néztek ki, mintha kis fehér hangyák ácsorognának a zöld papíron. 

És láttam az ablakból az óceán pici részét is, ment lefelé a nap, gyönyörű narancs színe volt! 

próbáltam fényképezni, de ablaküveg+propeller is belelógott, plusz szembe sütött a nap.. hát nem lettek túl jó minőségűek a képek, de a szemeim beitták és beégették a képet a fejembe (tudom, ez nektek nem segít :P )

Nagyjából 1óra20 perc út után érkeztünk meg. Mindenki riogatott, hogy a nagy gép simán száll, a kicsit meg dobálja a szél, és zúg és blöö, hát kérem szépen ez volt a legsimább utam, és ez igazi REPÜLÉS volt, éreztem a gépet a fenekem alatt, és nem olyan volt az egész, mintha egy ronda ablaktalan buszon ülnék (Emirates!) és döcögne a magyar utakon.. Szóval felejthetetlen élmény volt :) 

A leszállás is szuper volt, itt már csak amiatt aggódtam, hogy ki tudjak valamit nyögni a rám váróknak, és ne ájuljak be a karjukba. 

Megérkeztem végre. :) A repülőből kiszállva próbáltam mosolyogni, mivel a reptér nagyon kicsi, az épülethez közel álltunk meg, és nem tudtam, ki figyel éppen :) kihúztam magam és jól besétáltam, de szerencsére nem volt fogadósereg, csak Kevin (főnökúr) és a felesége, Linda, aki jól magához is ölelt, de nem olyan amerikai aligérekhozzád-módra, hanem olyan jó nagymamás volt az ölelése :) 

Hát elég nehezen értettem őket. Észrevettem, hogy a repülőn utazó új-zélandiak (és a stewardess) beszéde tökéletesen érthető volt, de aztán ahogy leszálltunk, a közemberek (kocsitologató útbaigazító bácsi, csekkolást segítő néni) mind dialektussal nyomják, mondjuk erre fel is voltam készülve. 

Szóval Kevin és Linda segített felmarkolni a cuccom, bevágódtunk a kocsiba (meghökkentem, hogy Linda ül a bal oldalra, azthittem vezetni fog, de 10 mp bámulás után rájöttem, hogy nincs előtte kormány.. :D ) 

Elhoztak a motelhoz, és érkezésemtől kezdve nyomták nekem az infót, meg faggattak mindenféléről, szóval már leszállás után 3 perccel kiderült, hogy nem tudok főzni, és ezért idefele az összes étterem nevét elsorolták és mindről elmondták, hogy miért jó hely. Uff. 

De mondom, világédik voltak, meg a portás Debbie is, ő is túl sokat mondott és kérdezett egyszerre tájszólásba, én meg már alig láttam, szóval nem sok jött át a dumájából sajnos, csak az, hogy imádnivaló. 

Bekísértek a lakásba (apartmanszerű) és szétnéztünk, Kevin megmutogatta hova rakta az ennivalót, amit nekem vett, aztán szabadkoztak, hogy "nem akarunk így elrohanni, de tudjuk, hogy fáradt vagy" és már ott se voltak. Én meg becsuktam az ablakot, leültem, és jól kibőgtem magam.

Az összes stressz meg fáradtság meg idegesség és koncentrálás és minden jól megrohant, és Bécsben ugyan csak pityeregtem, de itt aztán bömbölés volt a javából :D 

Gyorsan lefürödtem (bőgve), összeraktam a gépet és a kábeleket (bőgve) és beizzítottam a skype-ot (bőgve). Így utólag mókás volt, főleg, hogy Skype közben is majdnem végig bőgtem :D Füles is, Apa és Anya is megcsodálhatt a zombi fejem, és az egyik mamával is sikerült beszélni, azért ez kicsit megnyugtatott. 

Bezártam minden ablakot, függönyöztem. Lefeküdtem ugyan, de nem tudtam elaludni, úgyhogy átnéztem a papírokat, amiket Linda adott a városról meg a megyéről (?) és aztán 11 körül lámpát oltottam és egy perc múlva már aludtam is. :)